Borlegenda
Az életmentő bogácsi bor legendája:
Az Úr 1552. esztendejében járunk. Mint tarlón végigszaladó futótűz, olyan szélész gyorsasággal terjedt el a hír szerte Bükkalján, hogy Szolnok várát bevette a török, s ez a kétszázezer fős fergeteg elindult Eger ostromára.
Az egri vártól 16 kilométerre fekvő Bogácson a hír hallatán – főleg az asszonynép körében – támadt nagy riadalom. Rémségesebbnél rémségesebb történetek keltek szárnyra a törökök kegyetlenségeiről. A férfiak –élükön Barna vitézzel – persze inkább a várból hírt hozó katonák szavára figyeltek. Megtudták, hogy Dobó hívó szavára a király, a vármegyék nemigen akarnak katonát küldeni. – Bajban van a kapitány - beszélték esténként a Délőn lévő pincesoron jóféle, Kőkőtőn termett olaszrizling bor kortyolgatása közben. S egyre inkább megérlelődött bennük az elhatározás: segíteniük kell Dobónak.
Össze is szervezkedett 30 bogácsi fiatal, jó kötésű paraszt gyerekek, hogy jelentkeznek Egerbe katonának. Az indulás előtti napestéjén Barna vitéz vezetésével – aki korábban három évet szolgált Ferdinánd király seregében – valamennyien összegyűltek a Jács – völgyben, a Máriafánál. E sok száz éves tölgyfa körüli tisztáson rendezte ünnepeit, mulatságait időtlen idők óta a falu népe.
Ezúttal is összejöttek a búcsúünnepre jó sokan. Nemcsak a hadba induló fiatalok voltak ott, eljöttek a szülők, a hozzátartozók s természetesen a falu legszebb lányai is. Jó hangulatú bál kerekedett ott a sokszáz éves fa tövében, a föléjük sátorként boruló lombok alatt. Húzta a cigány a talpalávalót, fogyott a nemes olaszrizling, jókedvre derítve minden résztvevőt. Perdült a lányok szoknyája, kurjongattak a legények, volt móka, kacagás. Barna vitéz legszebb virágszála volt a falunak, úgy tervezték, hogy még az évben, szüret után, a község búcsúnapján, Szent Márton ünnepén kelnek egybe az Úr színe előtt.
Ámbár a török veszedelem keresztülhúzhatja a számításukat. Ki tudja, meddig tart Eger ostroma s a védők hősiessége elégséges lesz-e a török ármádia ellen? Erre gondolt aggódva Borbála ezen az estén is Barna karjai között. Mintha érezte volna: ez a mostani vidámság csupán a félelem elpalástolására szolgál.
A falu felől hirtelen kétségbeesett kiáltozás hasított bele a hegedűmuzsikába.
- Emberek, emberek! Meneküljön mindenki, itt a török a faluban, kiabálta két lélekszakadva érkező férfi a sötétben. Amikor odaértek, a fáklyák lángjainál ismerték csak fel, hogy ezek Kiss Albin és Szeberin János. Mindketten a Daruszögben, az alvégen laktak s a falu legjobb szőlősgazdái közé tartoztak.
- Mi történt, Albin bátyám? Mondja gyorsan! – fogta meg a futástól elgyengült öregembert Barna vitéz.
Az csak lihegett, miként társa is. Arcukon a rémület ült, szólni nehezen bírtak.
- Itt a török – nyögte ki végül Szeberin János. –Egy egész nagy lovascsapat. Mezőkövesd felől törtek ránk, váratlanul, mint a villámcsapás. A házakat feldúlják, szép lányokat is keresnek. Nagy szerencsétek, hogy ma rendeztétek ezt a táncmulatságot és itt van valamennyi széplány és asszony. A faluban csak Terka ángyotokat találták, de ő már olyan vén és csúnya, hogy a töröknek sem kellett.
- És az emberek? Velük mi történt? Édesapám is ott van a faluban? – kérdezte rémülten Borbála.
- Aki tud menekül, lányom – válaszolta Kiss Albin. –Szerintem jönnek ide. Csak hát itt sem biztonságos. Úgyhogy el kell innen mennünk gyorsan, fel a Kőkőtőre a szőlők közé! Ott a bányáknál megvédhetjük magunkat meg az asszonyainkat is.
Mindenki egyetértett a javaslattal. A legények baltával gyorsan karvastagságú husángokat vágtak, hogy adott esetben legyen mivel védeniük magukat. A csapat, a faluból közben odaérkező menekülőkkel az erdőn át a Kőkőtőre vonult. Szépen művelt, tüzes bort termő rizlingültetvények között vezetett az útjuk fel a bányához.
Igaza lett az öreg Kiss Albinnak, a török felfedezte, hogy a falu népe kicsúszott kezei közül s bár bort, búzát, jószágot rekviráltak bőséggel, de Terka ángyóval mégsem állhatnak oda Ahmed pasa elé, aki megparancsolta, hogy szép magyar lányokat akar a háremébe.
A mintegy 50 fős török lovascsapat a noszvaji út mentén követte a menekülőket. Ám a Kőkőtőre vezető szekérút nem volt ínyére a lovaknak, több lábát törte, úgyhogy a szpáhik kénytelenek voltak leszállni a nyeregből s gyalog folytatták útjukat. A Kőkőtő tetején, ahol a hegy szinte költi a követ, a bogácsiak már várták őket. Valóságos kőgörgeteg zúdult a törökök nyakába. Volt riadalom, jajveszékelés. A török csapat pillanatok alatt felmérte, hogy helyzete reménytelen s jobban teszik, ha visszafordulnak s mentik a rekvirált jószágot.
A bogácsiak látva a török menekülését, üdvrivalgásban törtek ki.
- No, erre innunk kell! – pödörte meg bajszát a kerülő Császár apó, aki ott, fenn a hegyen, a kunyhója alatt saját kezűleg ásott pincében is tartott kis tonnában jóféle olaszrizlinget.
Jólesett a bor mindenkinek ott a Kőkőtő tetején s aközben pirkadó hajnalon, ahogy letekintettek a Tisza irányába, egyikük meg is jegyezte: - Nincs ilyen szép szőlőhegye senkinek e kerek világon.
Az öregek hümmögve bólogattak. – Nem is szabad ezt nekünk a török kezére adni – szólalt meg Daragó Vendel, az Egerbe készülő fiatalok egyike.
- Márpedig arra fel kell készülnünk emberek, hogy a török visszajön – mondta Barna vitéz. – Fel kell adni a tervünket. Mi nem Egerben, mi itt harcolunk a török ellen!
A korábbi öröm tova szállt. Mindenki rádöbbent, a mostani siker csak részsiker. A török vissza fog jönni és sokkal nagyobb erőkkel.
- Hogy akarsz harcolni a túlerő ellen, Barna? –kérdezte Szeberin János. – Mi ugyan kevesen vagyunk, az egész falu 500 lélek öregestül, asszonyostul. Én is öreg vagyok már a haditudományokhoz.
- Ha erővel nem győzhetünk, meg kell magunkat védeni az eszünkkel. - Válaszolta sejtelmes mosollyal Barna. – Most ide a Kőkőtőre, meg a zsérci tetőre és a Délőre őrszemeket állítunk. Még egyszer ilyen váratlanul nem törhetnek ránk azok a kutyafejűek.
- S ha jönnek mit csinálunk? – kérdezték innen is, onnan is.
- Mindennek eljön az ideje. Most csak arra kérek mindenkit, szedje össze a maradék motyóját, ruhát, élelmiszert, s mindenki legyen készültségben. A férfiak csákányt, ásót, lapátot is készítsenek. Most pedig menjünk haza, aludjuk ki magukat. Ma már nem jön vissza a török, de holnaptól várhatjuk.
Úgy is történt. Aznap békesség honolt Bogács felett, ám másnap hajnalban a Kőkőtőre állított őr, Hócza Ferkó, mint akit darázscsípett meg, rohant be a faluba.
- Jön a török, itt a török! – kiáltozta rémülten végig a falun.
Bogács népe pillanatok alatt a piactéren volt. Az asszonyok, lányok batyuba, kosarakban pakolt élelemmel, vászonlepedőkbe összefogott ruhaneműkkel, a férfiak szerszámokkal.
- Akkor induljunk! – adta ki a parancsot Barnavitéz.
- Hová, Barna?
- A Délőre. Megyünk a pincékbe!
- A pincékbe? Ott megtalál a török. Jaj, végünk van. Elvesztünk – az asszonynép jajveszékelésbe tört ki.
- Dehogy vesztünk el, asszonyok! A török, amikor itt járt, éjszaka volt. Az a csapat Kövesd felől jött, az éjszaka folyamán csak a házakban jártak. A pincesort nem vették észre, mert a menekülő emberek nyomát követték. Ők meg a Jács-völgybe jöttek a Máriafához.
- De majd fényes nappal észreveszik a pincéket és ott megtalálnak bennünket! – sírta el magát Barna vitéz szerelme, Borbála.
- Ne keseredj el galambom. Nem fogja a török észrevenni a pincéket! – vigasztalta Barna.
- Napszúrást kaptál te gyerek! – rivallt rá Császár apó. – Már hogyne venné észre a török a pincéket. Mindegyiknek látni azajtaját.
- Most valójában látja bátyám – bólogatott Barna vitéz, mert éppen odaértek a pincékhez. – Csakhogy most bemegy ezekbe a pincékbe a fehérnép és az öregek, mi meg valamennyi pince elejét leomlasztjuk, betemetjük. Eltűnik minden bejárat, a török csak fehér kőport talál mindenfelé.
- S velünk, férfiakkal mi lesz? – kérdezte Daragó Vendel.
- Még ti sem tudjátok, hogy az én apám, Kis Bendegúz pincéjének van egy titkos bejárata, ott, abban a sűrű akácosban. Amikor valamennyi pince elejét betemettük, mi ott ereszkedünk le a föld mélyébe.
Úgy is történ minden, ahogy Barna vitéz tervezte. Azasszonyok, az öregek bementek a pincébe, a férfiak pedig valamennyinek azelejét beomlasztották, majd pedig a titkos bejáraton ők is lementek a föld alá Kis Bendegúz pincéjébe.
Amire a törökök, úgy 4-500 janicsár, szpáhi Bogácsra érkezett, a Délő oldalán nyoma sem volt a pincéknek. A törökök megdöbbenve látták, a falu teljesen kiürült. Azaz, hogy mégsem. Egy valaki nem ment a többiekkel. Terka ángyót háza udvarán lelték, éppen babot fejtett. Mint már említettem, Terka ángyó annyira öreg és rút volt, hogy a töröknek még meggyilkolni sem volt kedve.
Persze azért az öregasszonyt vallatóra fogták.
- Áruld el te vén banya, hol vannak a többiek? –támadt rá egy Juszuf névre hallgató janicsár.
- Banya, a te nénikéd – nyelvelt vele Terka ángyó, mert 92 évesen nem fél már az ember senkitől. – Egyébként, ha a többieket megakarjátok keresni, menjetek utánuk Kisnánára. Mert hogy az egész falu odament, a kisnánai várkapitánytól kértek védelmet. Én viszont itt maradtam, mert én már itt akarok meghalni.
A törökök tanácstalanul összenéztek. Hittek is, meg nem is az öregasszonynak.
- Én azt mondom, maradjunk itt és várjunk –javasolta Juszuf a többieknek. – Lehet, hogy csak itt a környező erdőben bújtak el. Azt javaslom, hogy bújjunk el mi is egy közeli erdőben. Most tegyünk úgy, mintha visszamennénk Eger alá, de az éj leple alatt visszajövünk abba az erdőbe, ahol két napja kővel megdobáltak.
A többieknek tetszett Juszuf terve. A csapat elindult Eger irányába, de Barna vitéz, aki előbújt a pincéből s az akácosból látta a török csapatmozgást, tudta, hogy mindez csel. Harcolt ő korábban eleget a török ellen. Ismerte minden fortélyukat. S valóban, éjjel teliholdnál jól látta, hogyan lopóznak a török turbánok vissza a Kőkőtő alatti erdőbe.
A gond akkor kezdődött, amikor a török csapat még két hét múltával is az erdőben táborozott s úgy nézett ki, hogy eszük ágában sincs visszamenni Eger alá.
A hat pincében összezsúfolódott bogácsiak ugyan levegőt kaptak a pincék rejtett szellőzőnyílásain át, ám az élelmük és főleg a magukkal hozott vizük vészesen fogyatkozott. Sőt ott a pince mélyén egyre inkább megposhadt a víz. Félő volt, hogy járvány tör ki. Barna vitéz látva ennek veszélyét, áttörte a pincék között lévő fél-egyméteres válaszfalakat, teljes összeköttetést teremtett a pincelabirintusban. Kiadta parancsba, hogy vizet csak gyerekek kaphatnak, de azt a vizet is olaszrizling borral kell élvezhetővé tenni. A felnőtteknek pedig kötelező volt a kondíció és a lelki nyugalom megőrzése érdekében naponta 3/4 liter olaszrizling bort meginni.
További két hét telt el így a föld alatt. A csekélyke élelem és a hordókban bőséggel található olaszrizling tartotta az életerőt a bogácsiakban.
Éppen a harmincadik rovást véste a pince falába Kiss Albin, amikor a nap, mint nap a felszínre felmerészkedő Barna vitéz egy sebesen vágtató kisebb lovascsapat érkeztét látta. Törökök voltak azok is, Eger felől jöttek s egyenesen annál az erdőnél álltak meg, ahol a 4-500 fős török egység már egy hónapja táborozott. Barna vitéz a távolság miatt természetesen nem hallhatta, nem tudta, mi történik bent az erdőben, ám egy jó óra múlva azt látta, hogy az erdőből nemcsak az újonnan érkezettek, hanem az ott egy hónapja táborozók is elindultak Eger felé. Jóval később tudták meg, már azután, hogy a török elvonult Eger alól, hogy Ahmed pasa, megtudva, hogy Bogácson 500 katona lopja a napot már egy hónapja, azonnal Eger alá az ostromhoz rendelte őket.
Mindenesetre ezzel a bogácsiak megmenekültek a török veszedelemtől, s ezt köszönhették Barna vitéz furfangjának és az életmentőolaszrizling bornak. Lett is olyan becse ennek a szőlőfajtának, hogy nemcsak Bogácson, de egész Bükkalján elterjedt. A bogácsiak pedig az év Szent Mártonnapján megtartották Barna vitéz és Borbála lakodalmát. Fogyott a rizlingbőséggel, tüze kedvre sarkallt mindenkit. A krónikás tudni véli, hogy Barna vitéz és Bogácsi Borbála lagzijában még Terka ángyó is táncolt Szeberin Jánossal, sőt, azt énekelte kezében egy rizlinges pohárral: bor, bor, bor, de jó a bogácsi bor.
Amikor tíz évvel később, 102 éves korában meghalt, végrendelete szerint a Kőkőtőn temették el és sírján – a régi öregek szerint –sokáig egy olaszrizling tőke díszlett.
Barna vitéz és Bogácsi Borbála utódai a későbbi századokban is őrizték, ápolták őseik örökségét, a szőlőt, legfőképpen az olaszrizling fajtát. Ma is éke e tájnak a vitis vinifera, s amikor poharunkban olaszrizling csillog, s szánkban szétfut a semmi máshoz nem hasonlítható fenséges keserű mandula íz, gondoljunk Barna vitézre, Bogácsi Borgálára, Terka ángyóra és a többiekre, akik megajándékozták a ma élőket is a „legnemesebb életet mentő gyógyszerrel”, a borral.
Hajdu Imre - 1996